A hangokat azonban valószínűleg nem használják (vagy nem úgy használják) ekholokációra, mint a denevérek vagy a fogascetek.

A Déli-óceán és az Antraktisz jege felett jobbára kísérteties csend honol, a jég alatti világot azonban a Weddel-fókák magas hangú kiáltásai uralják. Egy friss kutatás szerint a tengeri emlősök repertoárja nem merül ki az ember által hallható hangokban: a kiáltások tetemes hányada ugyanis a 20 ezer hertzes tartomány fölé esik. Erre az Oregoni Egyetem tengerbiológusai derítettek fényt, akik 2017-ben élőben közvetítő víz alatti mikrofonokkal és kamerákkal szerelték fel a McMurdo-állomás környékét. A felvételek elemzése nyomán kiderült, hogy a fókák hangjának frekvenciája olykor a 200 kHz-et is meghaladja.

Az ultrahangok használatának az az előnye, hogy így szűkebb, irányítottabb hangnyalábokat lehet kibocsátani. A denevérek és a fogascetek speciális anatómiájuk révén ezeket a nyalábokat ekholokációra használják, vagyis környezetüket az arról visszaverődő hanghullámok révén térképezik fel. A fókák azonban erre nem képesek, így viszont felmerül a kérdés, hogy miért kommunikálnak ilyen magas frekvencián?

A jelenségre már az 1970-es években is felfigyelt egy kutatócsoport, ők azonban a korlátozott technikai felszereltség miatt még csak egyetlen típusú ultramagas hangjelet detektáltak. Az új vizsgálat ehhez képest 9 különböző fajtájú hangjelet észlelt az ultrahangok tartományában, köztük csiripeléshez hasonló hangokat, trillázó dallamszerűségeket és úgynevezett U-füttyöket. A két éves megfigyelési időszak alatt az összes rögzített hangjel 17 százaléka esett az ultrahangok közé. Az állatok ráadásul különösen gyakran használták ezt a tartományt a téli időszakban.

Az antarktiszi tél ideje alatt csaknem folyamatos sötétség honol a régióban. A fókák nagyon jól látnak alacsony megvilágítottság esetén is, de ha egyáltalán nincs napfény, akkor nem támaszkodhatnak a látásra. Ezen segíthetnek a szakértők szerint az ultrahangok, amelyek erre specializált szervek nélkül is elég információt szolgáltathatnak a környezetről ahhoz, hogy a fókák megtalálják légzőlyukaikat a jégtakarón vagy táplálékra leljenek.

A magas frekvenciájú hangok ráadásul arra is alkalmasabbak lehetnek, hogy a fókák figyelmeztessék egymást a ragadozók jelenlétére anélkül, hogy a vadász ezt megneszelné. A kommunikációs hipotézist az is alátámasztja, hogy a fókák hallása 50 és 100 kHz között optimális, vagyis számukra a használt ultrahangok többsége a hallható tartományba esik.