Egy, a dél-amerikai esőerdőben élő lombszöcske bocsátja ki a legnagyobb frekvenciájú ultrahangot a rovarvilágban.
A Torontói Egyetem kutatói a kolumbiai esőerdőben számos lombszöcskét összegyűjtöttek, majd tanulmányozták ciripelésüket. Mérték a kibocsátott hang frekvenciáját, és elektronmikroszkóppal megfigyelték, milyen mechanizmussal hozza létre a rovar a hangot.
A mérések szerint az Arachnoscelis genuszba tartozó lombszöcskék ciripelése a legmagasabb rovaroknál valaha mért frekvencia, 130 kilohertz, ami emberi fül számára nem észlelhető.
(Fiatal korban az emberi fül hallási tartománya a 16-20.000 hertz rezgésig terjed, idősebb korban pedig már csökken az érzékenység a magas hangok iránt, ekkor a fül hallástartománya 10 – 16.000 hertz között van. A fizikusok az alsó határ alatt lévő hangokat nevezik infrahangoknak, a tartomány felső határán túl terjedőket pedig ultrahangoknak.)
A tücskök és szöcskék általában szárnyaik összedörzsölésével adnak ki hangot vonóként használt egyik szárnyukat végighúzzák a másik szárny érdes felszínén. A kutatók azonban úgy vélték, hogy ez a rendkívül magas frekvenciájú ultrahang nem jöhetett létre a fenti módon.
És valóban: az elektronmikroszkópos felvételek tanúsága szerint amint a lombszöcskék összedörzsölik szárnyaikat, a „vonó” beékelődik a másik szárny egyik redője mögé, és alakja eltorzul. Amikor kipattan onnan, és visszanyeri eredeti alakját, akkor jön létre az ultrahang.
A lombszöcskék ily módon takarékoskodnak az energiával, hiszen izomtevékenység helyett a rugalmasságban rejlő energiát hasznosítják hangadásuk során.
Forrás: National Geographic
